17 Az a fa, amelyet láttál, és amely olyan nagyra és hatalmasra nőtt, hogy az égig ért, és látható volt az egész földön,
18 szép lombja és sok gyümölcse volt, táplálékot nyújtott mindenkinek, alatta tanyáztak a mezei vadak, ágain fészkeltek az égi madarak,
19 az te magad vagy, ó, király! Te lettél naggyá és hatalmassá; hatalmad megnőtt, felér az égig, és uralmad elér a föld széléig.
20 Annak pedig, hogy a király egy szent angyalt látott leszállni a mennyből, aki ezt mondta: Vágjátok ki ezt a fát és pusztítsátok el, de a tövét gyökerestül hagyjátok a földben, vas- és rézbilincsben a mező füve között, hadd áztassa az ég harmatja, és azt egye, amit a mezei vadak, míg csak hét időszak el nem telik fölötte! –
21 annak ez a magyarázata, ó, király: A Felségesnek az ítélete ér utol téged, uram, király!
22 Száműznek téged az emberek közül, a mezei vadak közt tanyázol, füvet eszel, mint az ökrök, és az ég harmatja áztat. Hét időszak telik így el fölötted, amíg el nem ismered, hogy a Felséges uralkodik az emberek királysága fölött, és annak adja azt, akinek akarja.
23 Azért mondták, hogy a fa tövét gyökerestül hagyják meg, mert királyságod megmarad, mihelyt elismered, hogy a menny uralkodik.